Jonathan Littell: Jóakaratúak: Eumeniszek (Magvető, 2009) ford. Tótfalusi Ágnes
(A képen Dr. Wilhelm Stuckart belügyminisztériumi államtitkár.)
részlet a regényből:
A politikai filozófusok gyakran kifejtették, hogy háborús időkben a polgár, legalábbis a hímnemű polgár a francia forradalom és a sorozás bevezetése óta elveszíti a legelemibb jogait, például az élethez való jogát - ezt az eszmét ma szinte mindenütt elfogadják. De azt ritkán említi bárki is, hogy ugyanez a polgár elveszíti egy másik jogát is, amely éppen olyan elemi jog, és számára talán még fontosabb is, ha azt az eszmét nézzük, amelyet önmagáról mint civilizált emberről táplál: azt a jogot, hogy ne öljön. Senki sem kérdezi a véleményét. A tömegsír felett álló férfi a legtöbb esetben éppen úgy nem kérte, hogy ott lehessen, mint az a másik, aki holtan vagy haldokolva ott fekszik, ugyanebben a gödörben. Erre majd azzal vágnak vissza, hogy fegyveres harcban megölni egy másik embert nem ugyanaz, mint megölni egy fegyvertelen civilt; a háború törvénye az egyiket lehetővé teszi, a másikat nem. Ez jó kis érv az elvont gondolatok síkján, de abszolút nem áll meg a kérdéses háború körülményei között. Remélem, sikerül bebizonyítanom, hogy a háború után felállított teljesen önkényes felosztás – voltak egyrészt az átlag háborús helyzetnek megfelelő „katonai hadműveletek", másrészt a szadisták és őrültek kis csoportja által elkövetett „kegyetlenkedések" – nem más, mint a győztesek vigasztaló elmeszüleménye. (…)
Amit tettem, az ügy teljes ismeretében tettem, azt gondoltam, ez a feladatom, és meg kell oldanom, akkor is, ha kellemetlen vagy szerencsétlen ez a feladat. Éppen ez a totális háború: olyan, hogy civil, nem létezik többé, és egy elgázosított és lelőtt zsidó gyermek vagy egy gyújtóbomba miatt elpusztult német gyermek között csak a módszerben van különbség; a két halál egyformán hiábavaló, az egyik halál sem rövidíti meg a háborút egy másodperccel sem; de az a férfi, vagy férfiak, akik megölték őket, mindkét esetben azt gondolták, hogy ez igazságos és szükségszerű volt; és ha tévedtek, kit kell megrovásban részesíteni? Ez akkor is igaz, ha mesterségesen megkülönböztetjük a háborútól azt, amit egy Lempkin nevű zsidó ügyvéd genocídiumnak nevezett el, megjegyezve, hogy legalábbis a mi századunkban még soha nem volt népirtás háború nélkül, hogy a háborún kívül nem létezik népirtás, és hogy mint a háború esetében, itt is egy kollektív jelenségről van szó: a modern népirtás olyan folyamat, amelyet a tömegekre mérnek a tömegek, a tömegek kedvéért. És a minket foglalkoztató esetben ez egy olyan folyamat, amelyet az ipari módszerek követelményei határoznak meg. Ugyanúgy, ahogy Marx szerint a munkás elidegenedik a munkája termékétől, a modern formában működő modern népirtásban vagy totális háborúban a feladat végrehajtója el van idegenedve a tevékenysége termékétől. Ez arra az esetre is igaz, amikor egy férfi fegyvert szegez egy másik férfi fejének, és meghúzza a ravaszt. Hiszen az áldozatot másik férfiak vezették elé, megint mások döntöttek a haláláról, és az, aki lő, pontosan tudja, hogy ő csak egy nagyon hosszú lánc utolsó szeme, és hogy nem kell több kérdést feltennie magának, mint ha egyik tagja lenne egy kivégzőosztagnak, amely a civil életben kivégez egy törvényesen elítélt bűnözőt. Aki lő, tudja, hogy a véletlen tehet róla, hogy éppen ő lő, a bajtársa őrködik, és egy harmadik vezeti a teherautót. Legfeljebb megpróbálhatna helyet cserélni az őrrel vagy a teherautósofőrrel. Mondok egy másik példát, amelyet inkább a bőséges történeti forrásokból merítettem, mint a személyes tapasztalataimból: a német testi fogyatékosok és elmebetegek elpusztítását célzó, „Eutanázia" vagy „T-4" elnevezésű programot, amelyet a „Végső megoldás" előtt két évvel indítottak el. Egy erre kijelölt épületben hivatásos ápolók fogadták a törvényes rendeletek alapján kiválasztott betegeket, jegyzékbe vették és levetkőztették őket, utána az orvosok megvizsgálták, és egy zárt szobába vezették őket; egy munkás kezelte a gázcsapot; más munkások tisztították fel a szobát, egy rendőr pedig kiállította a halotti bizonyítványt. Amikor a háború végén kihallgatták ezeket az embereket, mindegyikük azt kérdezte: bűnös, én? Az ápolónő nem ölt meg senkit, csak levetkőztette és megnyugtatta a betegeket, ezek a hivatása szokásos gesztusai. Az orvos sem ölt meg senkit, egyszerűen csak felállított egy diagnózist a felettes hatóságok által megszabott kritériumok alapján. A segédmunkás, aki kinyitja a gázcsapot, aki időben és térben a legközelebb áll a gyilkossághoz, technikai műveletet hajt végre a felettesei és az orvos felügyelete alatt. A munkások, akik kitakarítják a szobát, a szükségszerű fertőtlenítő tevékenységet végzik, amely ráadásul igencsak undorító. A rendőr is a szokásos eljárást követi: megállapítja a halált, és jegyzékbe veszi, hogy az érvényben lévő törvények megsértése nélkül következett be. Akkor ki a felelős? Mindenki vagy senki? Miért lenne a gázcsapot kinyitó munkás inkább felelős, mint az, aki a kazán mellett, a kertben vagy a járművekkel dolgozik? És ez érvényes eme hatalmas vállalkozás minden egyes elemére. Például: bűnös-e a vasúti váltóőr azoknak a zsidóknak a halálában, akiket egy tábor felé irányított? Ez a munkás csak hivatalnok, huszonöt éve ugyanazt a munkát végzi, egy adott terv szerint irányítja a vonatokat, nem kell tudnia, mi van a vagonokban. Nem az ő hibája, ha ezeket a zsidókat egy A pontból az ő váltóján keresztül egy B pontba szállítják, ahol azután megölik őket. Pedig ennek a váltóőrnek központi szerepe van a zsidók kiirtásában: nélküle a zsidók vonata nem érkezhetne meg B pontba. És ez a helyzet a hivatalnokkal, akinek az a dolga, hogy lakásokat foglaljon le a kibombázottak számára, a nyomdásszal, aki a deportálási végzéseket nyomtatja, a szállítóval, aki betont és szöges kerítést ad el az SS-nek, a hadbiztosság őrmesterével, aki a benzint szállítja az SP egyik Teilkommandójának, és Istennel az égben, aki mindezt eltűri. Természetesen a büntetőjogban viszonylag pontosan meg lehet határozni az eltérő szintű felelősségkategóriákat, ezek alapján egyeseket elítélhetünk, az összes többit pedig a saját lelkiismeretére bízhatjuk, már ha van neki ilyen; ez már azért is könnyű, mert általában az események megtörténte után írják a törvényeket, mint például Nürnbergben, de még ott is összevissza kapkodtak. Miért akasztották fel Streichert, azt a tehetetlen parasztot, és miért nem azt a sötét lelkű von dem Bach-Zelewskit? Miért az én felettesemet, Rudolf Brandtot akasztották fel, és nem az ő felettesét, Wolffot? Miért akasztották fel Frick minisztert, és miért nem az ő alárendeltjét, Stuckartot, aki a tulajdonképpeni munkát végezte? Boldog ember az a Stuckart, aki csak tintával mocskolta össze a kezét, vérrel sohasem. Még egyszer, csak hogy tisztán lássunk: nem azt akarom mondani, hogy nem vagyok bűnös ebben és ebben az eseményben. Én bűnös vagyok, maguk nem, nagyon helyes. De mégis ki kell tudniuk mondani, hogy amit én megtettem, maguk is megtették volna. Lehet, hogy kevésbé lelkesen, de talán kevésbé kétségbeesetten is, mindenesetre vagy így, vagy úgy. Azt hiszem, bátran kijelenthetem: a modern kori történelem által lefektetett tény, hogy bizonyos körülmények együttes fennállása esetén mindenki, vagy majdnem mindenki azt csinálja, amit mondanak neki; és bocsássák meg nekem, de kevés esély van rá, hogy maguk jobban ki tudják magukat vonni e törvény alól, mint én. Ha olyan országban és időben születtek, amikor nem egyszerűen csak nem akarja senki megölni a feleségüket és a gyermeküket, de senki nem is kéri maguktól, hogy öljék meg más feleségét és gyerekeit, adjanak hálát Istennek, és menjenek békével. De soha se feledkezzenek meg róla: talán több szerencséjük volt, mint nekem, de nem jobbak nálam. Mert ha olyan gőgösek, hogy azt képzelik: de igen, ott kezdődnek a bajok. Szívesen állítjuk szembe a (totalitárius vagy nem totalitárius) Államot az aljas vagy gyenge átlagemberrel. De azt elfelejtjük, hogy az Állam is emberekből áll, többé vagy kevésbé átlagos emberekből, mindnek megvan a maga élete, története, és ott a véletlenek sorozata, amely eldöntötte, hogy egy napon a puska vagy egy papírlap jó oldalán találták magukat, míg mások a rossz oldalra kerültek. Ez az út nagyon ritkán választás, vagyis valamire való hajlandóság eredménye. Az áldozatokat az esetek jelentős többségében nem azért kínozták vagy ölték meg, mert ők voltak a jók, és a hóhéraik nem azért kínozták meg őket, mert gonoszak voltak. Naivság lenne így képzelni, és elég megismerkedni bármelyik bürokráciával, akár a Vöröskeresztével is, hogy meggyőződjünk róla. (…) Márpedig az Állam gépezete ugyanabból az omladozó homokkupacból épül, amelyet megőröl, szétmorzsol, porrá tör, szemről szemre. Azért létezik, mert mindenki egyetért abban, hogy léteznie kell, gyakran még az áldozatai is, a legeslegutolsó pillanatig. Az olyanok nélkül, mint Höss, Eichmann, Goglidze, Visinszkij, de akár a váltóőrök, betonszállítók, minisztériumi könyvelők - egy Sztálin vagy egy Hitler nem lenne más, mint gyűlölettel és tehetetlen rettegéssel felfújt tömlő. Ma már közhelynek számít, hogy a népirtó műveletek hivatalnokainak legtöbbje egyáltalán nem volt szadista vagy abnormális. Természetesen akadtak szadisták és elmeháborodottak is, mint minden háborúban, és elképzelhetetlen szörnyűségeket követtek el, ez az igazság. És az is igaz, hogy az SS tehetett volna nagyobb erőfeszítéseket is, hogy ellenőrizze az embereit, bár többször megtette, mint általában gondolják; és ez nem olyan könnyű: kérdezzék csak meg a francia tábornokokat, hogy nekik mennyi gondjuk akadt Algériában az alkoholistáikkal, az erőszaktevőikkel és a tisztgyilkosaikkal. De nem itt van a probléma. Mindig, mindenhol akadnak elmeháborodottak. Nyugodt külvárosaink pedofilektől és pszichopatáktól hemzsegnek, éjszakai menedékhelyeink megalomán dühöngőktől; néhányan valódi gondot jelentenek; megölnek két, három, tíz, olykor ötven embert is - és azután ugyanaz az Állam, amely szemrebbenés nélkül használja őket egy háborúban, szétnyomja őket, mint egy vérrel telt szúnyogot. Ezek a beteg emberek semmit nem számítanak. De a közönséges emberek, akikből egy Állam felépül - főleg bizonytalan időkben -, ők jelentik az igazi veszélyt.
