A Tempo Beer Industries Goldstar sörének reklámjai. Mindegyik kész regény!
(kattints a nagyobb képért)

Chuck Palahniuk: Harcosok Klubja (Cartaphilus, 2007) ford. Varró Attila

Figyelj és okulj! Nem elég megnézni a filmet, el kell olvasni a könyvet!

"Bizonyos idő után minden ember túlélési esélye eléri a nullát.

Puha kis fészkünk rabjává válunk, tárgyaink tulajdonból tulajdonosok lesznek.

Ne legyek tökéletes. Ne legyek elégedett. Ne legyek teljes.

Talán az önfejlesztés nem megoldás. Talán az önpusztítás a megoldás.

…tudomásul kell venned, hogy milyen szánalmas, ostoba teremtmény vagy, és nem kerülheted el a halált.

Az engem ért csapásokat személyiségfejlődésem természetes velejárójaként fogom fel, amelynek végállomása a tragikus és totális megsemmisülés. Minden kapcsolatot megszakítottam a hatalomvággyal és a birtoklási kényszerrel, mivel megértettem, hogy csakis az önpusztítás révén fedezhetem fel lényem spirituális erőforrásait. A szabadságharcos, aki elpusztította tulajdonomat, lelkem megmentéséért küzd. A tanítómesterem, aki eltakarította vagyontárgyaim akadályát az útból, megszabadít korlátaimtól.

Tyler gyakran beszélt arról, milyen szánalmas és kiszolgáltatott rabszolgákként tengődünk a történelem szennycsatornájában. Pontosan ezt éreztem és is. Le akartam rombolni minden szépséget, amitől megfosztott az élet. Szerettem volna porig égetni az amazonasi esőerdőket. Freongázt fújni az ózonrétegre. Meglékelni a tankhajókat, lecsapolni az olajfúrotornyok tartályait. Meg akartam mérgezni az összeg egzotikus tengeri halt, amelyeket sohasem kóstolhattam meg, be akartam szennyezni az egész Riviérát, ahová sohasem juthattam el.
Azt akartam, hogy az egész bolygó elérje a mélypontot.
Miközben összevertem azt a szerencsétlen kölyköt, legszívesebben golyót repítettem volna minden egyes panda szeme közé, amelyik nem hajlandó kefélni a fajfenntartás érdekében. Megszigonyoztam volna minden egyes bálnát, amelyik feladja a harcot, és önszántából partra veti magát.
Ne hívjuk kihalásnak. Nevezzük leépítésnek.
Az emberiség évezredeken keresztül mocskolta és rombolta szülőbolygóját, most pedig a történelem tőlem várja el, hogy rendet teremtsek ebben a felfordulásban. Nekem kell felmosnom és tisztára sikálnom mindent. Egyetlen fáradtolaj-folt sem maradhat ki.
Nekem kell meglakolnom az összes nukleáris hulladékért és ólomtartalmú benzinért és mérgező vegyi anyagért, amelyet elástak a földön, évtizedekkel a születésem előtt. (…)
Fel akartam gyújtani a Louvre üvegpiramisát. Le akartam fejezni a milói Vénuszt, a Mona Lisával akartam kitörölni a fenekemet. Mostantól ez az én világom.
Csak az enyém, azt teszek vele, amit akarok: a múlt csupán egy nagy rakás halott.
Így találta ki Tyler a Nemezis-tervet.
Hogy kirobbantsuk a világot a történelem börtönéből. (…)
A Nemezis-terv megmentheti a Földet. Kulturális jégkorszakot teremt mesterséges őskorba taszítja a világot, hibernálja az emberiséget, hogy a téli álom évezredei alatt bolygónk visszanyerhesse egészséget.
Az anarchia igazán hasznos lehet. Gondold csak végig.

A történelem mostohagyermekei vagyunk, a televízió belénk nevelte, hogy egy nap multimilliomosok és filmcsillagok és rocksztárok leszünk. De nem így történt. Most jöttünk rá erre a szomorú igazságra, úgyhogy jobban teszi, ha nem szórakozik velünk."

Nemrég találkoztam ezzel a hírrel:

„Emlékművet állítottak az amerikai sztárkerékpáros, Lance Armstrong törött kulcscsontjának a spanyol Antigüedad falucskában. A hétszeres Tour de France-győztes tengerentúli versenyző egy hónappal ezelőtt az ország északi részén fekvő, négyszáz lelkes település közelében bukott a kasztíliai körversenyen, akkor törte el a kulcscsontját, amit aztán meg is kellett műteni. Az As című lap kedden azt írta, hogy az emlékmű egy, a hátsó kerekével egy kőbe erősített kerékpárból áll, a kövön lévő táblán pedig az áll: «Armstrong kulcscsontja»". (MTI 2009.04.21.)

És azonnal Cela fergeteges szatírája jutott eszembe róla. Camilo José Cela: Az archidonai bájdorong páratlan és dicsőséges hőstette (Európa, 1991) ford. Szőnyi Ferenc

Az alaphelyzet:

„Bizonyítékok alapján megállapítást nyert, hogy 1971. október 31-én Archidona városában, az Arcidona moziban egy énekes flameco-előadás közben a vád alá helyezett P.B.A. kezével ingerelte vőlegénye, az ugyancsak vád alá helyezett A.A.M. nadrágjából előhúzott nemi szervét, aminek következményeképp ondóval szennyezték be a nézőtéren helyet foglaló R.B.V.-t és feleségét, M.L.C.R. asszonyt…”

Eddig a tények. És bár az önzetlen honleányt és kivert kutya vőlegényét a kegyetlen hatóság elítéli, kárpótlás lehet nekik, hogy hírük egyre nagyobb lesz. Megmozgatja a tudósok és a Spanyolországért aggódó értelmiségiek fantáziáját is, és hamarosan beindul a tudományos kutatás és a legendagyártás.

„Áldott legyen a mindenható Isten, amiért megengedte, hogy ilyen prekonciliáns fütykösöknek és özönvízszerű magömléseknek kortársai legyünk! Ámen. Éljen Spanyolország! Mily nagyok is azok a nemzetek, melyeknek kemény farkú fiait nemi károkozásért ítélik el! (…) Kérlek, továbbítsd kérésemet a Málagai Tartományi Hivatalnak, hogy tegyen javaslatot egy országos szintű tisztelgésre a dicső szerszám tulajdonosa, a haza büszkesége és dicsősége, minden hazafi példaképe előtt. Fel lehetne állítani a tiszteletére gránitkőből egy emlékoszlopot, legömbölyített tetején egy lámpással – ez lenne az archidonai falloszfárosz – melyet egészen az afrikai partokról látni lehetne; kiadhatnának képeslapokat róla készült fényképekkel, és gyárthatnának galléra kitűzhető kis fütyiket…”

„Nagy örömmel vettem hírét (mint férfi és mint spanyol, nem mint katolikus) annak az eseménynek, amelyet már országszerte úgy emlegetnek, mint az «archidonai eset» vagy még pontosabban «az archidonai rejszolás». A kérdés, ahogy én látom, fontos, és nem mehetünk el csak úgy szó nélkül mellette. Igen, az eset irodalmilag is megéneklésre méltó, én egyenesen fajunk eposzát látom benne; olyan esemény ez, mely mázsás csapásokkal zörget azoknak a zsibbadt agyaknak a kapuján, melyek azt gondolják, hogy a századokon át űzött rejszolás és a zsebhoki lassacskán elsorvasztotta fajunkat. (…) Egy szigorúan tudományos szempontok szerint kiválogatott munkacsoporttal végzett kísérleteink alapján, melyekben néhány skandináv női munkatársunk is – valamennyi a kérdés nemzetközi ismerője – a segítségünkre volt, arra a megállapításra jutottunk, hogy a spanyol férfi penális és vesico-exkretális izomzata jóval fejlettebb és erőteljesebb, mint a világ többi férfiaié, megközelíti a bika hasonló izomzatának erejét. (…) Orvosok, tudósok és tudományos kutatók egy szűkebb csoportjával kutatóteamet hoztunk létre, melyhez egy fizikus is csatlakozott, a Poiseuille és Venturi törvények, valamint a Reynolds-féle folyadékdinamikai egyenlet specialistája, sőt egy városi tisztségviselő is hajlandó együttműködni velünk, aki az öntözőcsövek használatával és karbantartásával van megbízva. Reméljük, eredményesen fogunk dolgozni.”

Ah, a spanyol férfilélek!

Antigüedad egyébként rendelkezik még egy nagyszerű emlékművel, amit a spanyol katonai repülés úttörőinek állítottak. A kiállított gép rejtélyes módon egy amerikai F-4 Phantom.

A jövőben minden falu híres lesz 15 percre.

(Cela fotóját Daniel Mordzinski készítette.)

Bohumil Hrabal: Túlságosan zajos magány (a Gyöngéd barbárok kötetben, Európa, 1985) ford. Varga György

Most jövök rá, hogy ezzel kellett volna kezdeni az egész blogot. Hrabal amúgy is nagy kedvenc, ez pedig az egyik legszebb szövege, egyszerre lehangoló és felemelő látomás a könyvekről, az emberi kultúráról.
A történet elbeszélője, Haňta, egy pincében dolgozik, mindenféle papírszemetet présel bálákba. A hentesbolt véres csomagolópapírjaitól, a könyvtárakból kidobált klasszikusokig minden a pincéjébe kerül. Haňta nem kapkodja el a munkát, neki minden egyes bála műalkotás, mindegyikbe kerül egy „lámpás” – egy könyv, esetleg egy festmény reprodukciója –, és amikor nem sörért szalad a közeli söntésbe, azt tervezgeti, hogy amikor nyugdíjba megy, magával viszi a présgépet is, és naponta csak egy bálát készít otthon, de azt csupa könyvekből. Lesz miből, Haňta úgy két tonna könyvet tárol a lakásában, éjszakánként attól retteg, hogy egy óvatlan mozdulattól rádől az irtózatos könyvhegy, és ő az irodalom áldozata lesz.
Haňta tanúja a Porosz Királyi Könyvtár pusztulásának, aminek könyvei nyitott tehervagonokban áznak papírmasszává, tanúja a kommunisták könyvszelektálásainak, ismeri a csatornatisztító akadémikusokat, látja a Nagy Prést, ami hamarosan fölöslegessé teszi az ő munkáját, és ezzel őt magát is. Látja, amint az öreget fölváltja a fiatal, a régi kultúrát az új kultúrálatlanság, a gondolkodó embert a robot. Dialektika, elvtársak!
És vannak itt természetesen jellegzetesen hrabali ízek és szagok. A Prága lehető legtöbb kocsmáját és városkapuját érintő „nagy szlalom” (aminek csak én legalább három megvalósított változatát ismerem), vagy Haňta szerelme, Mančinka, akinek valahogy folyton meggyűlik a baja a szarral, és Haňta bácsikája, a nyugdíjas vasutas, aki gyümölcsöskertjében vonatozik.

Gyönyörű! (őzek halála és Különös úr, mint Hrabal halálának próféciája)

„Harmincöt éve dolgozom a papírbegyűjtőben, és ez én love storym. Harmincöt éve préselek papírhulladékot és könyveket, harmincöt éve kenem magam össze betűkkel, úgyhogy hasonlatos vagyok a lexikonokhoz, melyekből ez idő alatt legalább harminc mázsát préseltem össze, korsó vagyok tehát, telve eleven és holt vízzel, elég, ha egy kicsit megbillenek, és csupa szép gondolat dől belőlem, akaratom ellenére vagyok művelt, így hát voltaképpen nem is tudom, mely gondolatok a sajátjaim, és melyeket olvastam ki valahonnan, így aztán ezalatt a harmincöt év alatt összefonódtam önmagammal és a körülöttem levő világgal, mert én, amikor olvasok, tulajdonképpen nem is olvasok, én felcsippentek egy-egy szép mondatot, és szopogatom, mint a cukorkát, mint egy kupica likőrt, addig kortyolgatom, amíg a gondolat szét nem árad bennem, mint az alkohol, s addig szívódik fel bensőmben, míg már nem csak az agyamban és a szívemben van jelen, hanem ott zakatol összes ereimben a véredények gyökeréig.

De mint ahogy egy gyárszennyezte piszkos folyóban is meg-megvillan egy szép hal teste, úgy a hulladékpapír áramában is fel-felcsillan egy értékes könyv gerince, és én egy pillanatig elvakulva másfelé nézek, majd kihalászom a könyvet, a kötényembe törlöm, kinyitom, beleszimatolok a szövegbe, aztán a homéri jóslatot követve elolvasom az első mondatot, melyen a szemem megakad, s csak ezután rakom e könyvet a többi Pazar leletem közé, egy szentképekkel bélelt dobozba, melyet valaki tévedésből az imádságoskönyvekkel együtt dobott ki. Ekkor következik az én misém, az én szertartásom: minden ilyen könyvet nemcsak, hogy elolvasok, hanem minden bálába teszek is belőlük, mert nekem minden bálát fel kell cicomáznom, mindegyikre rá kell nyomnom egyéniségem és kezem jegyét. Ez az én kínszenvedésem, hogy minden bála más legyen, naponta két órával tovább maradok a pincében, hogy összepréselhessem ezt a végtelen hulladékpapírhegyet.

Csak Sandburg verstöredékére gondoltam, hogy az emberből végül mindössze egy kis foszfor marad, ami egy doboz gyufára elég, és annyi vas, amennyiből egy kampósszöget lehetne kovácsolni, olyat, amilyenre egy felnőtt felakaszthatná magát.

Ha én megfürödnék, hát rögtön meg is betegednék, és a higiéniával nagyon óvatosan és csínján kell bánnom, mert puszta kézzel dolgozom, esténként megmosom hát a kezem, tudom én azt jól, ha egy nap többször mosnék kezet, ki is cserepesedne a tenyerem, de néha, mikor megszáll a görög szépségideál utáni vágy, megmosom az egyik lábamat, néha a nyakamat is, más héten a másik lábamat és az egyik karomat, de mikor beköszöntenek a nagy keresztény ünnepek, akkor megmosom a mellkasomat és mindkét lábamat is, de ilyenkor már előre beveszem a Sandostent, mert szénanáthát kapok, akkor is, ha kint havazik, ismerem én ezt.

Az ég nem emberséges, és a fölöttem és az alattam és a bennem zajló élet szintén nem az.„

Hiába emelkedik – a válság hatására – a közkönyvtárak látogatottsága az Egyesült Államokban, a New York Public Library vezetése még mindig nem egészen elégedett a látogatók számával. Kiderítették a statisztikákból, hogy sokkal több női olvasójuk van, mint férfi. A hímek aránya különösen a 30 és 60 év közötti könyvtárhasználók között alacsony. Ezért aztán a könyvtár vezetése egyre több fiatal és csinos lányt alkalmaz az olvasószolgálatban. Néhányukat még arra is sikerült rávenni, hogy képes naptáron reklámozzák a NYPL szolgáltatásait, így csábítva be a férfi olvasókat. Egyértelműen ők május hónap könytárosai.

Na jó, ez csak részben igaz. De ötletnek nem rossz! A kép a 7th Avenue-n található Library Bar hirdetése. Ha New Yorkban élnék, tuti ez lenne a törzshelyem!

Philippe Grimbert: Titok (Magvető, 2008) ford. Tóth Réka

„Egyetlen gyerek voltam, sokáig mégis volt egy bátyám.” Így kezdi Philippe története elbeszélését. Az ügyetlen, gyenge, félős gyerek, kitalál magának egy erős, vagány testvért. Az ötvenes évek Párizsában vagyunk, Philippe már a háború után született, de az ott kísért még a mindennapokban. A fiú nem ismeri szülei múltját, nem érti a tágabb család viszonyait, de érzi, hogy valami nincs rendben körülötte. Nem kérdez, alkalmazkodik a hallgatáshoz, bűntudata van, bár nem tudja miért. Abból a kevésből, amit tud, megalkot egy törtétet, a szülei és saját maga legendáját. Aztán egy nap, az iskolában levetítenek egy filmet a koncentrációs táborokról, és Philippe-ben megváltozik valami. Kérdezni kezd – nem a szüleitől, hanem a család egy régi barátjától – és fokozatosan megismeri az igazságot, amit hosszú éveken keresztül elhallgattak előle.

Philippe Grimbert 1948-ban született, Párizsban, gyakorló pszichoanalitikus. Önéletrajzi regényében identitásról, gyászról, bűntudatról ír precíz, tömör stílusban (nem véletlenül nyerte el a Gimnazisták Goncourt-díját).

Ha kíváncsiak vagytok a titokra, és arra, hogy mihez kezd Philippe, olvassátok el ezt feszültséggel teli regényt!

Ez nem egy politikus blog, és nem is lesz az, de ez a plakát olyan szépen illeszkedik a Kelet-Európai abszurd vonulatába, hogy nem bírtam megállni…

Gyorsan essünk túl azon a nyilvánvaló demagóg csúsztatáson, hogy szerencsétlen Árpádot senki sem vádolta szélsőségességgel és neonácisággal.
Értem én, hogy a szöveg értelmi(?) szerzője a kalandozásokra gondolt, és persze lehetünk is büszkék arra, hogy annak idején a magyarok végigtúristáskodták szinte egész Európát. A magyarság akkoriban erre volt programozva, de, szerencsére, még időben váltottak szoftvert és alapítottak államot, meg a szokásos dolgok.
De azt már nehezen fogom, hogy újra meghódítjuk Európát. Mikor hódítottuk meg először? Ezeket a hadjáratokat hódításnak nevezni meglehetősen nagy ferdítés. Arról nem is beszélve, hogy talán nem a legszerencsésebb dolog ezzel kampányolni egy EP választáson. Európa azért nem volt olyan boldog attól, hogy a magyarok kifosztottak, felgyújtottak egy csomó várost, kolostort és templomot. Bizony keresztény testvéreim, így történt!
Persze biztos könnyebb egy több száz éve halott vezér széles háta mögé bújni, mint programot kidolgozni.

Szövegváltozatok:

Árpád vagyok. 38 éves. Eddig sok barátnőm volt, de most már tartós kapcsolatra vágyom. Szeretem a gyerekeket, csöndes, otthon ülő típus vagyok. Soha nem megyek tüntetésre! Írj nekem „Eredjünk együtt Etelközbe!” jeligére, hogy személyesen is megismerkedhessünk!

Árpád vagyok. 65 éves. Van egy lovam, Levédia. Sokkal jobb, mint Overdose! Sajnos nincs pénzem a versenyeztetésére. Tőkeerős magyar befektetőt keresek, hogy magyar zsokéval magyar versenyeken indíthassam a lovamat.

Árpád vagyok. 52 éves. 5 éve képtelen a szexre. Ne hagyja, hogy idáig fajuljanak a dolgok. Problémájával forduljon haladéktalanul urológushoz!

Árpád vagyok. 27 éves. Szakállas, nem dohányzó. Kedvenc íróim Sólem Aléhem és Isaac Bashevis Singer. Szeretem a sóletet, a klezmert és Woody Allen filmjeit. Ezúton keresem olyan lány ismeretségét akit érdekel Mozart és a szodómia.

Árpád vagyok. 7 éves. Szeretnék egy lovat, de a szüleim nem adnak rá pénz. Kérlek, küldd ennek az oldalnak a linkjét minden barátodnak. Minden egyes e-mail után 5 forint érkezik majd a számlámra, amin a lóra gyűjtök. Köszönöm!

Hát ennyit erről!

Majomország a majomoké!

Ha az álmod, hogy a reggeli kávédat, teádat Üvöltő szelek, Szép új világ, Büszkeség és balítélet, vagy éppen Holttest a könyvtárban feliratú bögréből igyad, akkor ne habozz ezt megvalósítani! A klasszikus Pengiun paperback kiadások borítójával díszített bögrék potom 8 font körüli áron megrendelhetők. Az eredeti könyvborítókat Edward Young tervezte még 1935-ben és azóta is a Pengiun védjegyének számítanak.

Képzeld el, milyen szép cuccokat lehetne készíteni a régi Olcsó Könyvtár vagy az Albatrosz Könyvek borítóiból!

További bögrékért klikk ide!

(A bögrék felleléséért köszönet Anikónak!)

Leon de Winter: SuperTex (Gondolat, 2008, Akcentusok sorozat) ford. Gera Judit

rajz: Siegfried Woldhek

„Ott álltunk, a kisebbik haszid fiú meg én, s néztük, hogyan távolodik a mentő. Mögöttünk az elcsúfított Porsche, mi az úttest kellős közepén, kora reggel.
Amikor a mentő eltűnt a láthatárról, a gyerek megkérdezte: – Hogyan lehetséges, hogy egy zsidó szombat reggel ilyesmit képes előidézni? Maga nem tartja be a törvényeket.
– Nem – Ez volt minden, amit mondhattam.
– Egy zsidónak be kell tartania a törvényeket. – mondta a fiú.
– Igen – válaszoltam neki.
– Mózes hatszáztizenhárom szabályt kapott – oktatott a gyerek –, háromszázhatvanöt tilalmat, kétszáznegyvennyolc parancsot. A jó zsidó ezeknek a szabályoknak megfelelően él.
– Na persze, kisebb gondom is nagyobb. Még hogy több ezer évvel ezelőtti szabályokkal foglalkozzam. Ráadásul egy sivatagi nép szabályaival.
A gyerek felemelte a mutatóujját, és fenyegetően integetett felém.
– A levegő, amelyet belélegzünk, az új talán? Fejünk felett a nap ma született?
Mit mondhattam?
– Indulnom kell a zsinagógába. Az Úr bocsásson meg magának.
Fontossága teljes tudatában vonult el, apró, gyors léptekkel. Az utca sarkán egy pillanatra visszafordult. Láttam, hogy megáll, és megvető pillantást vet az autómra.
– Hogy kerül egy zsidó egy Porschéba? – kiáltotta fejcsóválva. Aztán továbbment.”

„Zsidó vagyok, egy Porschéban parádézó zsidó. Josselének igaza van: szörnyeteg vagyok, egy szárnyas-pikkelyes lény, amely se repülni, se úszni nem tud.”

„– De magát zsidónak nevelték!
– Igen, zsidónak, de inkább erkölcsi értelemben, bizonyos szokásokkal és a súlyos, elementáris múlttal megspékelve. De Max Breslauerként azért nyugodtan járhattam moziba, és a Dynasty étteremben gond nélkül rendelhettem magamnak oldalast, anélkül, hogy úgy éreztem volna, bármit is megtagadtam az identitásomból. Egyszerűen csak arról van szó, hogy a zsidók családjához tartozom. Ez egy család, ott, Izraelben. Azok a nagyszakállú, pajeszos férfiak (…) azok is a családhoz tartoznak, akármilyen bolondoknak is tartom őket. A család család marad. Valahogy úgy, mint a Keresztapában. (…) De én itt élek! Holland vagyok! (…) Egyszerű ügyvéd voltam, nem is rossz ügyvéd, aki beleszeretett egy lányba, aki szintén a családhoz tartozott, de aki olyan válaszokat keresett, amelyeket én nem tudtam megadni. Én még csak a kérdéseket sem fogalmaztam meg, amelyek őt gyötörték.
– Miféle kérdéseket?
– Ki vagyok én, mit csinálok ezen a földön, hová igyekszem, mindenre választ akart kapni.
– Maga nem tesz fel ilyen kérdéseket?
– Értelmetlenek.
– Azért még felteheti őket.
– Én ugyan nem.”

„Itt, Casablancánban kívülálló vagyok, Max, és ez a zsidóság lényege. Én vagyok az idegen, a másik, a kalapos-kabátos különc. Az egyetlen, akihez tartozom: Ist-n.”

Wolf Haas: Halottak feltámadása (Brenner nyomozó történetei 1.)
Scolar, 2009

Aleksandar Zograf: Pszichonauta – Látomások a Balkánról (Nyitott Könyvműhely, 2006, ArtComix sorozat)

Anthony Burgess: Földi hatalmak (Cartaphilus, 2008) frod. Bényei Tamás

Thomas Bernhard önéletrajzi írások

fotó: Joseph Gallus Rittenberg

A sorozat két változatban olvasható. Az első kiadás öt önálló kötetben jelent meg, a második egybekötve és részben új fordításban. Hozzáértők szerint T.B.-t nehéz fordítani, hosszú mondatai, állandó ismétlései, zaklatott stílusa miatt az „önéletrajzokat” különösen. Állítólag az új fordítások jobban sikerültek, én a régit olvastam – már másodszor – és csak az első kötetben volt gondom az átültetéssel.

Bernhard 1931-ben született. Az ő generációjának kijutott a jóból, először a Nagy Válság miatti szegénység és létbizonytalanság, majd a háború borzalmai. Ezek természetesen meghatározó élmények lettek T.B. életében, csakúgy, mint az apa hiánya. Apja már a születése előtt elhagyta az anyját, egyetlen egyszer sem találkozott vele. Az anya kénytelen dolgozni, hogy eltartsa fiát, akinek első éve egy borzalmas gyerekmegőrzőben telik el, ráadásul anyja úgy tekint a kis Thomasra, mint minden szerencsétlensége okozójára. A gyerek feltétlen szeretetét csak ritkán tudja viszonozni, rosszalkodásait nehezen tűri, fiával való kapcsolatát a szeretet - gyűlölet váltakozása jellemzi. Thomas sorsa akkor fordul jobbra, amikor visszatérnek Ausztriába és nagyszüleihez kerül. Néhány boldog év következik, amíg nem kell iskolába járnia. Az iskolát azonban nem neki találták ki: az első év után már unatkozik, egyszerre a rossz tanulók között találja magát, a kirekesztettek, lenézettek közé kerül. Nem tud megfelelni sem a tanárok, sem az anyja elvárásainak, és ettől egyre inkább szorongóvá válik. Az egyetlen ember, akivel meg tudja értetni magát, aki olyannak fogadja el amilyen az a nagyapja, az anarchista író, a szent, a bölcs, a legfelsőbb tekintély. Tőle ered T.B. megrögzött utálata a nácik, a katolikus egyház, az iskolarendszer, és az egész dölyfös, provinciális, kispolgári világ iránt. Nagyapja szerint a világ undorító, pokoli és könyörtelen, de a szabadulás lehetősége, az öngyilkosság, mindig adott. A család a munkalehetőségek miatt Bajorországba költözik, ahol újabb megaláztatások érik T.B.-t. Nem elég, hogy szegény, rossz tanuló, itt még ráadásul csak egy jöttment „ojsztrák”. Lelki problémái egyre inkább elhatalmasodnak rajta, csaknem minden éjszaka az ágyába vizel. Anyja elküldi egy problémás gyerekekkel foglalkozó táborba, helyesebben lágerbe. Hónapokra elszakad a családjától, a teljes elszigeteltség állapotába kerül, amit csak súlyosbít a tábor náci szellemisége.
A második rész a salzburgi internátusban eltöltött évekről szól. Salzburg T.B. számára nem a szép épületek és Mozart városa, hanem az álszentség és az öngyilkosok kirakatvárosa. Az előbb a nácik, majd a háború után a katolikus egyház által működtetett internátus az elárvulás és kiszolgáltatottság földje, ahonnan több diák menekül az öngyilkosságba, mások egész életükre megtörnek. Őt is egyre inkább foglalkoztatja a halál, a pusztulás, a „lebilincselő szépségű iszonyat”, ami a szövetségesek bombázásai miatt mindennapi tapasztalatává válik. Sőt a háború után még évekig az éhség, a káosz, a szürkeség jelenti a mindennapi életet. A kegyetlen környezetben az emberek is kegyetlenné lesznek.
Ezt a képmutató és elnyomorító világot hagyja ott T.B. amikor tizenöt éves korában úgy dönt, hogy elege van az iskolából. Inasnak áll egy lakótelepi élelmiszerboltba, Podlaha kereskedésébe, ami a salzburgiak által lenézett városszéli nyomornegyed társadalmi életének középpontja. Ezekről az évekről szól a sorozat harmadik darabja.
T.B. tudatosan választja az eddigi életéhez képest legellentétesebb irányt, mint egy életmentő beavatkozást. Az új környezetben az eddig gátlásos kamasz kivirul, élvezi a munkát, a kapcsolatot a „normális emberekkel”. „Létezésem megint hasznos létezés”. Azért olyan nagy vidámság ebben a részben sincs, T.B. az életet továbbra is alapvetően közhelyes, ostoba és magányos állapotként látja.
Az utolsó két kötet Bernhard betegségeiről szól. Egy elhanyagolt megfázás és abból következő mellhártyagyulladás miatt kerül kórházba, ahol a hibás kezelések miatt még egy tbc-t is összeszed. (Az orvosokról sincs jobb véleménnyel, mint a papokról.) A leginkább kínzásra hasonlító gyógyítás, a halál napi közelsége (elfekvő) miatt egy sajátos érzékelési állapotba kerül. Következő néhány évét a betegség, mint nem normális állapot, és a kórház, mint gondolatövezet határozza meg. A kórházban töltött hónapok alatt meghal a nagyapja, ami egyszerre borzalmas és felszabadító érzés. Az betegség és veszteség kiváltotta érzelmi sokk közelebb hozza anyjához, aki ekkor már szintén halálos beteg.
A különböző kórházak, szanatóriumok világa ismét felidézi benne a gyűlölt internátus szellemét. A beteg emberek végletes kiszolgáltatottsága, a privilégiumokért folytatott küzdelmük egyszerre vonzza és taszítja. Gyötrelmes nyugalomba kényszerítve birkózik a nagyapa szellemi örökségével és az anya előre látható halálával. Csak 19 éves, amikor még mindig betegen és magányosan elhagyja privát Varázshegyét…

Epilógus: Bernhard annak ellenére, hogy sosem érettségizett le az ötvenes években a Bécsi Egyetemen és a salzburgi Mozarteumban tanult zeneelméletet, színjátszást, dramaturgiát, miközben segédmunkákból tartotta fenn magát. A hatvanas években már csak az írással foglalkozik, sorra mutatják be darabjait, több állami elismerést kap – amiket nem vesz át. Szívinfarktus végez vele 1989-ben.

Nyomasztó, de felejthetetlen!

Thomas Bernhard:
Egy gyerek megindul (Ab Ovo, 1992) ford. Téglásy Gergely
Egy okkal több (Ab Ovo, 1993) ford. Ember Mária
Egy hátraarc: A pince (Ab Ovo, 1994) ford. Tolmár Tamás
Nagy levegő: Egy döntés (Ab Ovo, 1995) ford. Lőrinczy Attila
Elkülönítés: A hideg (Ab Ovo, 1995) ford. Lőrinczy Attila

Vagy: Önéletrajzi írások (Ab Ovo, 2007) az első három rész új fordításban

néhány részlet

Akunyin, Borisz: Temetői történetek (Európa, 2008)
Ammaniti, Niccolo: Ahogy Isten parancsolja (Noran, 2008)
Ammaniti, Niccolo: Én nem félek (Európa, 2008)
Anderson, Chris: Hosszú farok (HVG Kiadó, 2007)
Baggini, Julian: A tányérra kívánkozó malac (Corvina, 2008)
Békés Pál: Bélyeggyűjtemény (Osiris, Élet és Irodalom, 1999)
Bernhard, Thomas önéletrajzi írások
Bernlef: Agyrémek (Gondolat, 2008)
Block, Lawrence - Matt Scudder regények
Brusselmans, Herman: A férfi, aki munkát talált (Jelenkor, 1997)
Bukowski, Charles: A kezdő (Cartaphilus, 2008)
Burgess, Anthony: Földi hatalmak (Cartaphilus, 2008)
Burton, Tim: Rímbörtön, avagy az Osztrigasrác mélabús halála (Magvető, 2008)
Camilleri, Andrea krimik
Carrell, Jennifer Lee: A Shakespeare-titok (Alexandra, 2008)
Cela, Camilo José: Az archidonai bájdorong... (Európa, 1991)
Cserna-Szabó András: Puszibolt (Magvető, 2008)
Dogossy Katalin - Ács Irén: Azok a jó kis hatvanas évek (Ulpius-ház, 2005)
Elsschot, Willem: Sajt; Lidércfény (Gondolat, 2008)
Erian, Alicia: Abroszfej (Palatinus, 2008)
Fante, Joe: Kérdezd az út porát (Cartaphilus, 2007)
Flagg, Fannie: Sült zöld paradicsom (Ulpius-ház, 2007)
Geiger, Arno: Jól vagyunk (Európa, 2007)
Grill, Evelyn: A gyűjtő (Európa, 2008)
Grimbert, Philippe: Titok (Magvető, 2008)
Haas, Wolf: Halottak feltámadása (Brenner nyomozó történetei 1.) (Scolar, 2009)
Hrabal, Bohumil: Túlságosan zajos magány (Európa, 1985)
Janson, Tore: Beszélj! - A világ nyelvei tegnap, ma, holnap (HVG Kiadó, 2003)
Keret, Etgar: 19,99! (Gólem Színház Egy., 2009)
Leon, Donna krimik
Lessing, Doris: Az arany jegyzetfüzet (Ulpius-ház, 2008)
Lessing, Doris: Az ötödik gyerek (Ulpius-ház, 2007)
Lindsay, Jeff: Dexter sorozat (Agave, 2007-09)
McCarthy, Cormac: Véres délkörök (Magvető, 2009)
Moore, Allan - Gibbons, Dave: Watchmen (Cartaphilus, 2008-09)
Nesbø, Jo: Nemeszisz (Animus, 2008)
Nothomb, Amélie: Vádirat (Jószöveg Műhely, 2008)
Nye, Robert: Faust (Európa, 1998)
Obermannová, Irena: Az anyák is akarják (Gabo, 2007)
Östergren, Klas: Dzsentlmenek (Scolar, 2008)
Palahniuk, Chuck: Harcosok Klubja (Cartaphilus, 2007)
Pamuk, Orhan: Fekete könyv (Ulpius-ház, 2008)
Pamuk, Orhan: Isztambul (Ulpius-ház, 2007)
Péterfy Gergely: Halál Budán (Kalligram, 2008)
Roach, Mary: Hullamrev - A holttestek lenyűgöző élete (Atheneum 2000 Kiadó, 2004)
Satrapi, Marjane: Persepolis (Nyitott Könyvműhely, 2007)
Schätzing, Frank: Hangtalan (Athenaeum, 2009)
Süskind, Patrick: A galamb (Európa, 1989)
Takeshi Kitano: Fiú (Scolar, 2009)
Yamada Taichi: Idegenek (Trivium, 2007)
Winter, Leon de: SuperTex (Gondolat, 2008)
Zograf, Aleksandar: Pszichonauta - Látomások a Balkánról (Nyitott Könyvműhely, 2006)
Zoltán Gábor: Fekete bársony (Jelenkor, 2008)

Lawrence Block: A penge élén (ford. Varga Bálint)

"- Faszkalap - mondtam hangosan. Vagy neki, vagy magamnak, nem tudom pontosan."

Alan Moore: Watchmen (ford. Bárány Ferenc)

Rorschach: "Olyan ez a város, mint egy állat, vad és érthetetlen. Az ürülékéből, szagából, élősködőinek mozgásából próbálom megfejteni..."

Fannie Flag: Sült zöld paradicsom (ford. Nagy Nóra)

(A Ku Klux Klánról. Regényidő és -hely: 1933, Alabama.)
"Csak nézd meg azokat a fiúkat. Nem mernek leülni egy nigger mellé, de megeszik a tojást, ami azon melegében esett ki egy tyúk seggéből."

Jo Nesbo: Nemeszisz (ford. Perikovics Edit)

Harry Hole: "Az ügyes rendőrök mindig csúnyák."
"Kezdek mogorva vénember lenni, régebben csak mogorva voltam."

Harryról: "Nem elvből nem kedvelte a kollégáit, csupán ösztönösen."

a gyilkos: "A bosszú a gondolkodó ember reflexe, a cselekvések és konzekvenciák komplex összefonódása, melyhez hasonló jelenség egyetlen más állatfajnál sem létezik. A bosszúállás az evolúció folyamán olyannyira hatékonynak bizonyult, hogy csupán a legbosszúszomlyasabb egyedek maradtak fenn közülünk ... a megtorlás logikája teremtette meg a jogállamot."

Willem Elsschot: Lidércfény (ford. Gera Judit)

„…az igazi gentlemannek elsősorban azt a kunsztot kell a kisujjában tudnia, hogy könnyed eleganciával távol tartsa magától a haszonállatokat.”
„…más a színük, másként járnak, másként köszönnek és nevetnek, sőt talán még másképp gyűlölnek és szeretnek is, és soha életükben nem hallottak leghíresebb polgártársainkról, és a mi fejedelmeink és szentjeink egyáltalán nem számítanak nekik, vagyis bizonyára kedvemre való emberek.”
„…mindig ellenérzéssel hívom segítségül az Állam bármilyen részét, mert ebben valami olyan alárendeltség van, ami felháborít.”

Thomas Bernhard

„Ha egész életünk során minden kérdésünkre válaszolnának, a végén mégse jutnánk messzebbre, mint a nélkül.”„Ha körülnézünk, mindaz, amit látunk szánalmas és nevetséges. … Gyötrelmes, hogy semmire se megyünk mindazzal, amit tudunk. Az élet tragédia, és a legjobb esetben is csak arra lehetünk képesek, hogy komédiává változtassuk.” (Ford Téglásy Gergely)

„A természetben egyébként ez így szokott lenni: a gyengébb egyedekre előbb rátámadnak, aztán kiszipolyozzák, végül megölik és eltakarítják őket. És az emberi társadalom ebből a szempontból a legalávalóbb, lévén a legravaszabb. Az évszázadok jottányit sem változtattak ezen, ellenkezőleg, a módszerek egyre finomodtak, ezáltal még félelmetesebbek, gyalázatosabbak lettek, Az erkölcs egyszerűen hazugság.” (ford. Ember Mária)

„Az élet nem más, mint bűntetés-végrehajtás, mondtam magamban, és ezt a bűntetés-végrehajtást ki kell bírnod. Életfogytig. A világ büntetőintézet, felettébb szűk mozgástérrel. A remények puszta tévkövetkeztetésnek bizonyulnak. Az elbocsátás pillanatában ismét ugyanabban a büntetőintézetben találod magad. Elítélt vagy és semmi más.” (ford. Lőrinczy Attila)

Leon de Winter: SuperTex (ford. Gera Judit)

„Az egyetlen valódi halálok természetesen: születéses halál.”

„Úgy dolgozott, hogy soha a kimerültség leghalványabb jele sem látszott rajta, s ha eljött az ideje, lefeküdt aludni. Ősember volt.”

„Az ember mindenre képes. De azt jelenti ez, hogy nekem feltétlenül konfrontálódnom kell ezzel a ténnyel?”

Aleksandar Zograf: Pszichonauta (ford. Halmos Ádám)

„Nem gondoljátok, hogy egyre rajzfilmszerűbbé válik a világ?”

Wolf Haas: Halottak feltámadása (ford. Bán Zoltán András)

„Körülményesen hangzott, vagy mi a bánat, szóval, hogy is mondjam, olyan volt, mint egy opera a tévében. Nemhogy szögletes, hanem egyenesen sarkos.”

Az animus nagyot dobott a skandináv krimik sorozattal. A svéd Van Veeteren vagy az izlandi Erlendur felügyelő tökéletesen eltalált figurák, akik nagyon hiányoztak már az amerikai krimik által uralt piacon. Róluk majd később, mert az abszolút favoritom jelenleg Harry Hole az osloi rendőrség gyilkossági nyomozója. Harry 1.90 magas, majdnem kopaszra nyírt, árkos arcú negyvenes, aki Levi’s farmerban, Martens bakancsban és feliratos pólókban üldözi a bűnt. Napi betevője a kávé, a cigaretta és a sör. Nem könnyű eset: lázító, arrogáns, önfejű, örök ellenzéki, gonosz poénjai vannak, és nem áll tőle távol a bosszú és a káröröm. „Kezdek mogorva vénember lenni, régebben csak mogorva voltam.” Bár munkamániás, nem emeli piedesztálra a rendőri munkát. Egy szakma, amiből meg lehet élni és néha még jót is tesz vele – ennyi erővel lehetne könyvtáros is – és bár tíz jó okot fel tudna sorolni amiért rendőr lett, egyikben sem hisz. Épp az ellentéte Tom Waalernek a sztárnyomozónak, akinek germán arcéle, „barna inge”, és Hasselhoffra emlékeztető mosolya van – ezzel mindent el is mondtam róla!

Az első Harry Hole regényben (Vörösbegy) egy, a második világháborúig visszanyúló ügyben nyomoztak, és ennek során megölték Harry társát, amitől ő természetesen kiborult. Az új részben Hole tovább üldözi a gyilkost, de közben meg kell birkóznia egy nem mindennapi bankrablással és egy volt barátnő halálának rejtélyével. Harry maga is gyanúsítottá válik, életveszélybe kerül, és kénytelen magánnyomozást folytatni. A nyomok minduntalan összekuszálódnak, minden egyes új lehetőség szinte azonnal semmivé foszlik, de hősünk a rendkívüli arcmemóriával rendelkező Beate Lønn és a karizmatikus maffiózó Raskol segítségével mindkét ügyet megoldja. Továbbra sem derül fény azonban a meggyilkolt társ ügyére, úgyhogy harmadik rész is várható!

Jo Nesbø remek stílusú, pergő ritmusú, mégis a nyomozás aprómunkáját is bemutató krimit tett az asztalra (ismét). Nagyszerűen tartja fönn a feszültséget az elhallgatásokkal, de megadja a bennfentesség élményét is (mi olyan dolgokat is tudunk, amiket Harry nem.) A fejezetek – főleg a regény elején – szépen úsznak egymásba, és az első néhány oldal kimondott stílusbravúr. Letehetetlen!

Nesbø, aki volt már profi focista, hivatásos katona és rocksztár is, szerencsére rájött, hogy igazából író.

Jo Nesbø: Nemeszisz (Animus, 2008)

Ihol két újabb könyvtáros cucc!

Ezt az alkalmat megragadva bejelentem az AKA (Anarchista Könyvtárosok Akciócsoport) megalakulását.

Jelentkezni itt lehet! (Nem csak könyvtárosoknak.)