Olvasás közben nem szerettem ezt a könyvet, idegesített, de miután hagytam néhány hétig ülepedni, rájöttem, hogy jó volt. Ami kezdetben összedobált, kusza pillanatképek, töredékek halmazának látszott arról kiderült, hogy egy olyan férfi története és emlékműve, akit lélekben megnyomorított a kommunizmus, a besúgóvilág. Lehet erre legyinteni, hogy már megint az unalomig ismert Kelet-Európai nyomor, de nem érdemes. Egyrészt minden egyes emberi sors fontos valakinek, másrészt Antonie és apja sorsa minden különössége ellenére is tipikus, és attól tartok, sok ember felnőtt már Romániában és Magyarországon is úgy, hogy fogalma sincs ezekről az életekről.
Az apa, Iosif, történelemtanár, akit följelent az igazgatója – ki tudja már, miért, soha nem is volt fontos, bőven elég volt, ha valaki elejtett egy megjegyzést. A férfit letartóztatja a Securitate, börtönben ül, amikor megszületik a fia, és mire szabadul felesége már az iskolaigazgatóval él. Iosif elveszíti józan eszét, elrabolja a fiút és beveszi magát egy elhagyatott várromba, valahol a Kárpátokban. Fiával együtt egy általa teremtett fantáziavilágban él, ahol ő a király, akinek meg kell küzdenie a hunokkal. Halála után Antonie egy remetéhez kerül, később egy banda tagja lesz, végül újságíró. Próbálja megtalálni a helyét az új Romániában, de álmaiban még mindig ő a trónörökös, akinek át kell majd vennie a kardot.