NEET*

Itojama Akiko: A tengeren várlak (Európa, 2009) fordította Nagy Anita

Néhány tény a fülszövegből: Itojama Akiko nő, 1966-ban született Tokióban, jelenleg Gunma megyében él, 2003-ban megkapta a Bungakukai folyóirat új felfedezetteknek járó díját.
Már csak azt nem értem, hogy a banánba nem fedeztem fel korábban ezt a nőt, amikor nekem jár a Bungakukai! Minden hónap végén egy aranyos kis japán postás hozza egyenesen a szigetekről, és még borravalót sem fogad el!
(Több dolgok nem érdekelnek egy fülszövegben: hol él a szerző, ki a férje/felesége, hány kutyája/macskája/papagája/tevéje van, és főleg az, milyen díjakat nyert. Díjakról mindig Alvy Singer arckifejezése jut eszembe, amikor Annie közli vele, hogy díjat kapott a Nagyi című lemezéért.)
A novellák viszont jók. Szikár, szarkasztikus próza, pont nekem való! Szereplőik többnyire egyedülálló, egy hagyományosan férfiközpontú és munkamániás társadalomban helyüket kereső nők. De nem sikeres nők, esendőek, szomorúak, depressziósak. Egy olyan világban kell élniük, ahol egy férjezetlen harmincas lúzer, ahol a munkanélküliség jellemhiba, de a buborékgazdaság kipukkanása után egyre többen jutnak erre a sorsra, ahol az emberek többsége szerelmes a vállalatába, és ahol férfiak nagy része az öltönye kiegészítőjének tekinti a nőket. Ennek ellenére nem feminista röpiratot kapunk, vannak benne normális férfiak is: besült író, depressziós jakuza, jólelkű szatír, merevedési zavaros képviselő, stb.
Jó tudni (vagy rossz, ki-ki döntse el), hogy egy ennyire más kultúrában is ugyanazokkal az egyéni nyomorokkal küzdenek a „civilizált emberek”.

Sokkal-sokkal jobb, mint a mostanában olvasott japánok.

*NEET: Not in Employment, Education or Training – sem foglalkoztatásban, sem oktatásban, sem továbbképzésben – vagyis kihullott a rendszerből.

Az erőszakos zsaru novellát ír

Takeshi Kitano: Fiú (Scolar, 2009) angolból fordította: Lázár Júlia

Valahogy az utóbbi időben nem jönnek össze a találkozásaim a japán irodalommal. (Banana Yoshimoto: Konyha, Yamada Taichi: Idegenek, Murakami Haruki: Szputnyik szívecském!) De én kitartó ember vagyok, úgyhogy adtam egy esélyt Takeshi Kitano novelláinak. Kár volt.
Takeshi Kitano nyilván jó arc. Egy motorbaleset ugyan csökkentette mimikai repertoárját, de az általa színészként megformált figuráknál ez még jól is jöhet. Mérnöknek készült, de komikusként futott be. A 90-es években lett híres filmrendező, de Japánban már korábban ismert tévés személyiségnek számított. (Ettől a kifejezéstől mindig lábrázást kapok!) Vezetett vetélkedőket, showműsorokat, és olyan adásokat, amikben feltűnési viszketegségük miatt büntették a résztvevőket (horribile dictu celebeket). Ezen kívül amatőr festő is, és azt mondják, képeiben, ha nem is túl jók, mindig van egy „erős pont” ami elviszi az egészet. Állítólag a novelláiban is van ilyen, sajnos én nem találtam meg. Nem rosszak ezek az elbeszélések, csak olyan… semmilyenek. Kamasz fiúk útkereséseiről szólnak, az élet elkerülhetetlen vereségeiről, a saját út megtalálásának nehézségeiről. Persze lehet, hogy az én készülékemben van a hiba, és ez megint Egy Olyan Japán Dolog Amit Nem Értek, mint a zen meg a bonsai.
Buszra, vonatra való könyv. Könnyen és gyorsan olvasható, kicsi és szép. A közelben ülő lány vagy fiú biztosan megnézi, mi az, aminek ilyen kúl borítója van.
És még valami: már megint egy angolból fordított japán könyv. Kedves kiadók! Tényleg ennyivel drágább a japán fordítás?

Söröző szellemek

Ezzel sajnos mellényúltam. A szép, japánlányos borító meg a fülszöveg felkeltették a figyelmemet, de elaltatták az éberségemet. Persze az első harminc oldal után már látszott, hogy baj lesz, de nem adtam fel.

Röviden összefoglalva: Harada, a 47 éves tv-sorozat író válása után magányos, depressziós. Egy hatalmas irodaépületbe költözik, ahol estére csak két lakó marad, ő és egy titokzatos, magányos nő. Születésnapján ellátogat abba a városrészbe, ahol gyermekkorát töltötte, és egyszerre csak szembe találja magát rég halott szüleivel, akiket 12 évesen veszített el. Apja és anyja most tíz évvel fiatalabb, mint ő. Harada képtelen eldönteni, hogy csak a képzelete játszik vele, vagy szellemekkel találkozott. Miközben küzd a megőrülés ellen, egyre rosszabb fizikai állapotba kerül. Eddig jól hangzik, igaz? Az ötlet remek, csak sajnos a regény- és forgatókönyv író Yamada Taichi semmit nem bíz az olvasójára. Mindent megmagyaráz, és ettől még a „végső csavar” is kiszámíthatóvá válik.

A stílus és a fordítás is több sebből vérzik. A magyarítás, úgy ahogy van pocsék, és erre az sem mentség, hogy nem az eredeti kiadásból készült, hanem az angolból. És gyanítom, hogy már Yamada szövegével sem volt minden rendben. Az első húsz-harminc oldal alig olvasható a sok önismétlés, fölösleges szószaporítás miatt. Hadd idézzem az egyik kedvenc bekezdésem, ami a kaputelefonok működésének misztériumába vezet be: „Amikor beléptem az épületbe, semmi különöset nem éreztem. Az apartman kulcsát az ajtó melletti biztonsági zárba kellett beilleszteni. A kulcs elfordításával a zár húsz másodpercre engedett. Ha valaki otthon volt, kulcs nélkül is be lehetett menni a kaputelefon használatával. Ilyenkor meg kellett nyomni a keresett apartman számát, és miután a vendég azonosította magát, a bérlő ki tudta nyitni a zárat a szobájából úgy, hogy megnyomta a saját ajtaja melletti gombot. Ebben az esetben is húsz másodperc állt a vendég rendelkezésére, hogy kinyissa az ajtót és belépjen a hallba. Amióta az épületgondnok éjszakára hazament, ez nyilvánvalóan biztonsági intézkedés volt az épület védelmére.” (Reviczky Béla fordítása) Hát így! És ennek ráadásul semmi, de semmi jelentősége nem lesz a későbbiekben.
Kár érte! Talán filmen jobb.

Yamada Taichi: Idegenek (Trivium, 2007)