Itojama Akiko: A tengeren várlak (Európa, 2009) fordította Nagy Anita

Néhány tény a fülszövegből: Itojama Akiko nő, 1966-ban született Tokióban, jelenleg Gunma megyében él, 2003-ban megkapta a Bungakukai folyóirat új felfedezetteknek járó díját.
Már csak azt nem értem, hogy a banánba nem fedeztem fel korábban ezt a nőt, amikor nekem jár a Bungakukai! Minden hónap végén egy aranyos kis japán postás hozza egyenesen a szigetekről, és még borravalót sem fogad el!
(Több dolgok nem érdekelnek egy fülszövegben: hol él a szerző, ki a férje/felesége, hány kutyája/macskája/papagája/tevéje van, és főleg az, milyen díjakat nyert. Díjakról mindig Alvy Singer arckifejezése jut eszembe, amikor Annie közli vele, hogy díjat kapott a Nagyi című lemezéért.)
A novellák viszont jók. Szikár, szarkasztikus próza, pont nekem való! Szereplőik többnyire egyedülálló, egy hagyományosan férfiközpontú és munkamániás társadalomban helyüket kereső nők. De nem sikeres nők, esendőek, szomorúak, depressziósak. Egy olyan világban kell élniük, ahol egy férjezetlen harmincas lúzer, ahol a munkanélküliség jellemhiba, de a buborékgazdaság kipukkanása után egyre többen jutnak erre a sorsra, ahol az emberek többsége szerelmes a vállalatába, és ahol férfiak nagy része az öltönye kiegészítőjének tekinti a nőket. Ennek ellenére nem feminista röpiratot kapunk, vannak benne normális férfiak is: besült író, depressziós jakuza, jólelkű szatír, merevedési zavaros képviselő, stb.
Jó tudni (vagy rossz, ki-ki döntse el), hogy egy ennyire más kultúrában is ugyanazokkal az egyéni nyomorokkal küzdenek a „civilizált emberek”.

Sokkal-sokkal jobb, mint a mostanában olvasott japánok.