Ez egy punk regény! Ha nagyon röviden össze akarom foglalni, így hangzik: Dögöljön meg mindenki, aki szebb, gazdagabb nálam, vagy jobban baseballozik! Persze ennél azért többről van szó. Aki olvasott valamit a korábban megjelent Bukowski regények közül, már megismerkedett a szerző alteregójával Henry Chinaskival, a szépreményű alkoholistával és sikertelen íróval – most megismerheti a családi hátteret, Hank gyermekkorát. Ez a gyerekkor minden csak nem felhőtlen és boldog. Egyrészt ott van a gazdasági világválság, a sok szegény munkanélküli, aki csak ténfereg a felbolydult világban, másrészt Hank erőszakos, folyton dühös apja, akinek soha semmi nem jó. Erősen önéletrajz szag!
Bukowski 1920-ban született, frissen bevándorolt családjában az alkoholizmus szinte kötelező volt. A nagyapa, az apa testvérei mind problémásak voltak. És problémás lett az ifjú Charles (Henry) is. A fiú kezdetben csak apjával nem találja a hangot, később az óvodában, az iskolában a kirekesztettek közé kerül, akivel csak a hasonló lúzerek barátkoznak. Henry válasza a rosszaság, ha nem fogadják el őt, akkor ő sem fogadja el a játékszabályokat. Ahogy Henry egyre idősebb lesz, úgy múlik el fölüle fokozatosan az apa hatalma, de úgy darálja be egyre inkább a társadalom gépezete. Amikor már úgy tűnik sikerül elfogadtatnia magát, egy ronda betegség taszítja ismét körön kívülre…
A valódi író és a kitalált figura is egész életében megőrizte kívülállását, amivel végül is sok rajongót szerzett, bár őt ez egyáltalán nem érdekelte.
Ez egy metszően éles könyv a felnövésről, a dühről, a barátságról, a nőkről és a piáról.
Charles Bukowski: A kezdő (Cartaphilus Könyvkiadó, 2008)
"Hallottam, hogy apám hazaér. (…) Pár pillanattal később kinyílt a szobám ajtaja. Száznyolcvahét centi magas volt, nagyon nagy ember. Ahogy belépett minden megszűnt létezni, a szék, amiben ültem, a tapéta, a falak és a gondolataim is. Ő volt a sötétség, ami elnyelte a napot, a benne lévő erőszak mindent eltüntetett maga körül. Az egész ember fülből, orrból, szájból állt, nem mertem a szemébe nézni, csak a nagy, vörös, ideges arcát láttam. (…) Úgy éreztem, a nap is apámé, nekem semmi közöm hozzá, mert apám házára süt. Olyan voltam, mint a rózsái: valami, ami az övé, nem önmagamé. (…) Úgy tett, mintha mi sem történt volna, mintha nem az imént vert volna meg. Amikor visszamentem a szobámba, arra gondoltam, hogy ezek az emberek nem lehetnek az én szüleim, biztosan csak örökbe fogadtak, most meg boldogtalanok, mert nem olyan lettem, mint amire számítottak.
Nem tudom, hogy mi volt velünk, de volt valami bennünk, és ezzel tisztában voltunk. Látszott a járásunkon, hallatszott a beszédünkön. Nem beszéltünk sokat, maximum a következtetéseket vontuk le, ez viszont mindenkit kiakasztott. Az, hogy azt képzeltük, miénk a világ. (…) Jó érzés volt. Szerettem, ha úgy néznek rám, mint hangadóra, rossz gyerekre. Jó érzés volt rossznak lenni. Jó akárki lehetett, ahhoz nem kellett bátorság. (…) Eszem ágában sem volt olyannak lenni, mint az apám. Ő csak eljátszotta, hogy rossz. De ha az ember valóban rossz, nem kell megjátszania, mert akkor az benne van. Én szerettem rossz lenni. Azoktól meg rosszul voltam, akik megpróbáltak jók lenni.
Láttam, mi vár rám. Szegény vagyok, és az is maradok. De igazából nem is vágytam pénzre. Nem tudtam, mire vágyom. Vagyis dehogynem. Egy helyre, ahol elbújhatok, és ahol semmit nem kell csinálnom. Annak gondolata, hogy valaki legyek, nemcsak hogy megrémisztett, de undorodtam is tőle. Még csak belegondolni is lehetlen volt számomra abba, hogy ügyvéd, tanácstag vagy mérnök legyek. Vagy hogy megházasodjak, és gyerekeim legyenek; hogy csapdába ejtsen a családi struktúra. Hogy mindennap elmenjek dolgozni valahová, hogy aztán este hazamehessek. Képtelenségnek tűnt. Hogy ezt vagy azt csináljam, családi piknikekre menjek, karácsonyozzak, július negyedikézzek, május elsejézzek, anyák napjázzak… Tényleg arra született az ember, hogy végigszenvedje ezeket a dolgokat, aztán meghaljon? Akkor már inkább eljárok mosogatni egy étterembe, este meg hazamegyek egy kicsi szobába, és álomba iszom magam."
(Pritz Péter fordítása)
Egy idős férfi áll az ablaknál, elmerülten nézi a téli tájat, miközben felidézi apja alakját, akire jól emlékszik, de arra nem, hogy milyen nap van és hány óra.
