A Fekete könyv cselekménye nincs túlbonyolítva. Egy otthagyott férj keresi a feleségét és a magyararázatot. Ennyi. Galipot, az isztambuli ügyvédet elhagyja a felesége Rüya. Galip nyomozásba fog, és az újságíró Celalra kezd gyanakodni, aki szintén eltűnt. Galip, hogy megtalálja őket, felveszi Celal személyazonosságát. De nem is a cselekmény fontos ebben a műben, hanem az emlékezet. Az érzelmek, gondolatok, cselekvések aprólékos számbavétele, az elme működése, ami minden történetből, gondolatból kaput nyit egy másik felé. „A világ, ahol minden mindennek az utánzata, minden történet és minden ember önmagán túl másnak a másolata, ahol minden történet más történetekre nyílik…” Ez tökéletesen jellemzi Pamuk írástechnikáját is. (Proust hatása letagadhatatlan - és Pamuk nem is tagadja.) Lassú, szétterülő próza ez, mint egy folyó deltája, és aki ráérez a hangulatára, azt beszippantja a sok mese, egymásra utaló történet. Minden második fejezet egy Celal tárca. Ezek azonban nem válnak el a cselekménytől, sőt egybefonódnak. Az irodalom befolyásolja az életet. (Mintha az Isztambul folytatódna.)
A regény másik kulcsfogalma a személyiség, pontosabban az, lehetünk-e önmagunk, vagy mindenképpen másolatok vagyunk. Csak akkor leszünk-e azonosak magunkkal, ha elzárkózunk minden külső hatástól, könyvektől, tárgyaktól, a többi embertől, sőt az emlékeinktől is? Nem csak Galip veszi fel Celal személyiségét, Celal is mások bőrébe bújik az írásaiban, sőt a „valóságban” is. Mindenki szerepet játszik, szultánok, hercegek, alvilági figurák, diktátorok szerepeit. A regényben rengeteg utalás van a török, arab, perzsa irodalmakra. Celal (ejtsd: Dzselal) neve Jalal ad-Din Muammad Rumira, a XIII. században élt híres perzsa misztikusra és költőre, a Mevlana rend (kerengő dervisek) szellemi atyjára utal, Galip pedig Seyh Galip XVIII. századi török költőre, aki a Mevlana derviskolostoraiban nevelkedett, és őt tartják a török divánirodalom* utolsó nagy képviselőjének.
A hagyományokról is szól tehát a regény. A perzsa, arab, oszmán örökségről, illetve arról, ahogyan ezt felszámolja a nyugati (tömeg)kultúra. Szól a városról, Isztambulról, és az írott szó hatalmáról. „Mert semmi sem lehet meglepőbb az életnél. Kivéve az írást. Kivéve az írást. Igen, természetesen, kivéve az egyetlen vigaszt, az írást.” (Az idézetek Tasnádi Edit fordításai.)