No tessék még egy norvég krimi író! Karin Fossum regénye úgy kezdődik, hogy egy kislány beszáll egy furcsa idegen autójába, és nekem itt majdnem véget is ér, mert nem nagyon bírom az ilyesmit. Sajnos az én agyam úgy működik, hogy ilyenkor rögtön elkezd képeket gyártani.
A fjord mélyén megbúvó faluba megérkezik Sejer felügyelő, hogy kiderítse, mi történt a kislánnyal. Aztán koppan az állam, a kislány megkerül, és mire a leesett testrészt visszaillesztem, már egy másik nyomozásban találom magam, az eltűnt gyerek keresése közben egy fiatal lány holttestére bukkannak.
Sejer intelligens, melankóliára hajlamos rendőr, Maigret-féle nyomozást folytat, sokat kérdez, sokat töpreng. Esténként könyvekkel zsúfolt paneljában egy whisky és egy sodort cigi társaságában gondolja végig az ügyeit. Kérdezősködése nyomán kibontakozik a falu titkos élete, előkerülnek a szekrényekbe rejtett csontvázak, a látszólag rendezett életek néhány óra alatt összekuszálódnak.
Ibsen és Strindberg elégedetten dörzsöli a tenyerét.