Niccoló Ammaniti regényeinek gyerekek a főhősei. Gyerekek és apáik. Mióta én is apa vagyok (úgy tíz éve) sokkal érzékenyebben reagálok az ilyen történetekre. Különösen igaz ez Ammaniti regényeire. Érzelmileg nagyon igénybe vesznek ezek a szövegek, de letehetetlenek. Nem csak a lelki folyamatok pontos ábrázolása miatt, de a cselekmény izgalmai miatt is.

Mindkét regény „az isten háta mögött” játszódik, szűk térben és időben, kevés szereplővel. A szövegek egészen filmszerűek, különösen az Ahogy isten parancsolja használja ki a gyors „vágások” adta lehetőségeket. (Az Én nem félek-ből készült is filmes adaptáció – ami szintén nagyon jó.)
Cristiano Zenát (Ahogy Isten parancsolja) elhagyta az anyja. Náci és alkoholista apjával él. Kettejük viszonyát az erőszak, a kiszolgáltatottság határozza meg, de az egymásra utaltság is. Cristiano egyetlen barátja a bolond Négy Sajt, akiből egy esős, apokaliptikus éjszakán előtör az addig elfojtott agresszió. Ez az éjszaka megváltoztatja mindnyájuk sorsát, Utána már semmi nem lesz úgy, ahogy Előtte volt.

Michele (Én nem félek) még csak tíz éves. Szüleivel és húgával él egy porfészekben. Jobb híján néhány falubeli gyerekkel tölti a nyarat, biciklivel járják a környékbeli dombokat. Egy nap Michele felfedez egy gödröt és abban egy fiúforma „valamit”. Rettenetesen megrémül és elmenekül. De nem hagyja nyugodni a kíváncsiság, a saját titok izgalma. Félelmét legyőzve visszatér a gödörhöz, és ezzel magára szabadítja a vihart.

Két regény a bizalomról, a félelemről, a szeretetről, és a gyűlöletről. Arról, hogy mennyire ki vagyunk szolgáltatva az érzelmeinknek.

Niccoló Ammaniti: Ahogy Isten parancsolja (Noran, 2008); Én nem félek (Európa, 2008)